A Rust In Peace turné amerikai, utolsó állomásán rögzítették a koncertanyagot, ami az egész lemezt tartalmazza. Én egy ilyen koncertlemeztől azt várom, hogy valami plusszal, egy –két összekötőszöveggel, közönségénekeltetéssel, némi poénkodással feldobják, megspékelik a stúdiólemezen elhangzottakat. Itt erről nincsen szó, Dave és tánczenekara besétál a színpadra, mond egy Hello-t, valamint annyit, hogy mindenki tudja, miért vannak itt és belekezdenek a dalokba, melyeket megállás és szusszantás nélkül végigtekernek.

Ki merem jelenteni, hogy a műfaji korlátok ellenére (sőt, azok felrúgásával!) nagyszerűen hallgatható, mozgalmas lemezanyagot állítottak össze a svéd fiúk. Remek produkció, a neves vendégsereg csak hab a sörön…

Ahogy jönnek a dalok egymás után, egyre erősebben és határozottabban alakul ki az a véleményem, hogy itt egy nagyon tehetséges és ötletektől duzzadó zenekarral van dolgunk. Egyszerűen élmény ezeket a dalokat hallgatni, amik sok váratlan fordulatot, lassuló-gyorsuló részt hoznak, de nem rettennek vissza egy-egy zongorabetéttől vagy egy ikerszólós gitárfricskától sem.

A milánói zenekar jelenlegi fázisában az underground köröket kezdi kinőni, azonban a profi thrash élvonalba egyelőre még nem tudnak feljutni, ahhoz még valami kis plusz kellene. Az mellettük szól, hogy nagyon nehéz stílust választottak, hiszen töméntelen mennyiségű zenekar próbál feltörni azokra a babérokra, ahol a Destruction, Kreator, Sodom hármas jelenleg trónol.

A produkció leginkább egy nagyon szépen megkomponált operára emlékeztet. Progresszív power részek vegyülnek a szimfonikus nagyzenekari betétekkel és időnként a túlvilági hörgéssel, a dallamos, könnyen megjegyezhető, dúdolható sorokkal és a már említett epikus, darkos világgal. Rémisztő és egyben fura világ ez...

A lemez tiszta erőből röffen meg; a gitárok harapnak, a bőgő morog, a dobok élősek, a kórusok erősek, a melódiák pedig igyekeznek fülbe mászni. A klasszikus, dallamos metal nóták főleg a 90-es évek elejének hazai fémzenéjében gyökereznek; örökölték a kismalacos Carmen elemi erejét, az Emberi dolgok korszakos Ossian kimódoltságát, valamint a korai Sing-Sing és Akela forrongó lelkületét, és ugyanazt a rock életérzést hivatottak közvetíteni, amit ezek a bandák jelentettek a fiataloknak anno.<>

Ez a lemez nem hozott sok újdonságot annak ellenére sem, hogy egy szinte teljesen új csapat állt mögé. Ezt a lehetőséget most nem használta ki Ozzy, a varázspálcát inkább megint Kevin Churko kezébe tette le. A modernkori Desmond Child pedig nem hibázott ez alkalommal sem.

Az Autumn Twilight számomra az ősz és az esős, ködös napok zenéje. Olyan, mint ilyenkor egy meleg szoba, vagy egy pohár bor. Azt érezteti az emberrel, hogy most épp jó, és a megfelelő helyen van.

Aki még sosem hallott gótikus metal lemezt, annak ez az album maga lesz a gyönyörűség. A lemez második felében véltem felfedezni a Tristania új zenei irányzatát, mely nem mozdítja el őket erőteljesen a kitűzött iránytól, de érdekes zenei megoldásokat mutattak.